Lehet-e végtelen a körvonal?

Ágoston Lóránt madár-képeiről, az azonosságról és a küldetés fogalmáról

Hogyan rajzolja le a művész Thézeusz hajóját, hogy az bárki számára felismerhető legyen? Egyáltalán honnan tudja a Pireuszi kikötőben sétáló ember, hogy a Minotauruszt legyőző, így Athént a Krétai iga alól felszabadító hős becses járművét látja épp és nem egy egyszerű halászhajót? Mi adja a dolgok azonosságát, mely lényegi jellemzőtől lesz valami azonos önmagával? A híres Thézeusz paradoxonban egy gondolatkísérlet erejéig az athéniak, mivel annyira vigyáznak a műemlékként tisztelt hajóra, annak minden deszkáját, kötelét és ponyváját kicserélik, amint az kicsit is elkorrodálódik. Ez a folyamatos restaurálás egészen addig tart, míg nem sok év elteltével a hajó összes elemét újakra cserélik. Vajon a hajó még mindig Thézeusz hajója, vagy az anyaga megváltoztatása miatt már egy másik hajó? Mi lenne abban az esetben a válaszunk, ha valaki a leselejtezett alkatrészekből az eredeti tervrajz alapján újra összerakná a hajót és ennek köszönhetően már két hajóról kéne döntést hoznunk, melyik azonos az eredetivel? Minek köszönhetően ismerjük fel tehát a renovált hajót, vagy a rekonstruált hajót? Ez a paradoxon arra mutat rá, hogy a dolgoknak sem a képe, sem az anyaga nem elegendő ismertető ahhoz, hogy azonosítani tudjuk őket. Valami „varázslatos többre” van szükség.

            A művészet folyton a lényeget elemzi. A dolgok igazi mivoltát szeretné megragadni és ábrázolni. Vajon mitől sikeresek a régi nagy festők klasszikus portréi? Tudjuk, hogy az ember a többi fizikai létezőhöz hasonlóan szintén változik. Kihatással van rá az idő, a testének anyagát képező sejtek folytonos változásban vannak. Az ember képe is mindig más, csecsemőből aggastyánná válik és élete folyamán rengeteg módon változtathat a külsőjén. Természetesen csak azok az emberek ismerik fel őt, akik nap, mint nap találkoznak vele és beavatottjai a lassú változásnak. Ám akár felismerhető valaki több év múltán is, akár nem, valami lényegi dolog ugyan az marad. Néha pedig ez a személyiségnek, vagy énnek mondható létező ábrázolható is. Véleményem szerint számos festmény képes a modell személyiségének mélységeibe hatolni. A nagy megválaszolatlan kérdés az, hogy hogyan? Ezen a ponton lép a képbe az alkotó egyénisége is és még egyet csavar a dilemmán. Továbbá a portrén kívül végtelen másik olyan művészeti téma is létezik, ami alkalmas az önkifejezésre. A művész nem is utánoz, hanem átértelmez, hozzá teszi az általa bemutatott motívumhoz a saját látásmódját. E közben viszont önmagát is értelmeznie kell. Az igazi művész és az igazi műalkotás őszinte! Nem lehet mesterkélt, művi, divatosra csinált. Ebben az esetben az alkotó kivonná a saját énjét az alkotásból. „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” mondja Immanuel Kant, német filozófus is. A művésznek tehát feladata, küldetése önmagához hűnek maradni. Ez így nagyon idilli, de hogyan találjuk meg magunkat?

            Kisiskolás koromban a nővérke sokszor kiemelte a hittan órák alkalmával, hogy Isten okkal teremtett minket olyannak, amilyenek vagyunk. Amikor a házi feladatra készített bibliai jeleneteket bemutató rajzaimat nézegette, mindig megjegyezte, hogy tehetséget kaptam, amit megfelelően kell majd használnom felnőtt koromban, eltitkolnom pedig kifejezetten tilos. Akkor még kételkedtem ebben az összefüggésben, mert nem tudtam helyesen értelmezni. Az az ember, aki jól rajzol hogyan lehet a többiek hasznára csupán azzal, hogy szép virágokat, vagy szép embereket örökít meg, ráadásul sokan mások is ügyesek a művészetben. A szép megjelenítésével szerezzek örömet másoknak? Nem unalmas ez egy idő után? Hasonló felszólítást fogalmaz meg a delphoi jósda híres felirata is, mely Szókratész tanításán keresztül vált közismerté: „Ismerd meg tenmagad”. Mintha nem lenne egyértelmű az ember számára, hogy kik vagyunk. Ám természetes, hogy életünk során fel kell fedeznünk saját tehetségeinket és minél többet kell tanulnunk magunkról és a világról. Talán eddigre már túl sok kérdés maradt nyitva, de a továbbiakban hasznos lesz, ha sikerült közelebb kerülnünk a lényeg és az azonosság jelentéseihez. Keressünk válaszokat Ágoston Lóránt műalkotásain!

            Ágoston törökkanizsai származású, Magyarországon élő képzőművész. Közel két évtizede rajzol, fest, kollázsol, alkot. A zene és a tanítás is fontos mozgatói az életének. Műalkotásai két tematikát ötvöznek: olyan ember- és állatfigurákat jelenítenek meg, melyekről a konkrétabb portréábrázolásra, de az elvontabb szimbólumok álomvilágára is asszociálhatunk. Karakterei titokzatosak, olykor misztikusak, ám elrejtettségük ellenére úgy ragadják meg a figyelmünket, hogy biztosan érezzük: fontos üzenetet közvetítenek. Hírnökök ők, akik a nagyvilágba kiáltanak. A művész több interjúban is elmondta, hogy fő témája a határoltság és annak társfogalmai. A határt művészi pályája eddigi állomásain széleskörűen értelmezte. A 2018 és 2020 közötti Határ-vonal ciklusban az államhatárral és annak korlátozó hatalmával, foglalkozott. Ebből a sorozatból talán az agár-képek váltak ikonikussá, a kecses vonalú, hűséges bajtársak, akik a területüket őrizik. Említhetnénk a 2016-17 tájékán készült lebegő alakokat, akik a véget nem érő térben bolyonganak. A művész a tér végessége mellett az idő korlátoltságának problémáját is érintette például a 2005 és 2007 közötti Végtelen pillanat sorozat alkalmával, amikor családi fotókként dermesztett meg egy-egy emlékpillanatot. Egyrészt a témaválasztás az, amelynek okán a művész beengedi a nézőt saját emlékeinek, őszinte gondolatainak világába. Főként, hogy mindegyik motívum esetben a kiszolgáltatottság érzésére élezi ki mondanivalóját, így sebezhetőségét sem kendőzi el. Az ember véges fizikai lény, nem lehet hallhatatlan vagy mindenható. A testünk és az időnk korlátozott. Ám, ahogy a gondolatmenet végére kiderül majd, ez segíti hozzá a véges formákat az egyediséghez és talán a lényegükhöz is.

            A témákhoz zseniálisan illeszkedő, azokat még inkább kifejező anyagok és technikák a művészi mondanivaló további rétegeit tárják a néző elé. Ágoston egyik ilyen kifejezőeszköze a körvonal, mely a legtöbb műalkotásán fontos szerephez jut. Elmondása szerint célzottan, előre eltervezve egyszerűsiti a kompozícióit, a színeket a formákat annak érdekében, hogy karaktereket, erővonalakat emeljen ki. A körvonalai, kontúrjai vajon szintén a határoltságot szimbolizálják? Az olasz contornare – melyből a contorno, vagyis körvonal származik – azt jelenti, hogy körbevesz, körülkerít. Ez egy olyan cselekedet, mely feltételez egy korábbi állapotot, amikor még minden szanaszét létezett és része volt a mindenségnek. A kontúr ebben az esetben kivesz valamit a közösből és egyéni formát kerekít belőle, melyet méltón kiemelhet és ezentúl őrizheti e tér határait. Talán minden vonalnak az a lényege, hogy egyszer betöltse a sorsát és körvonal legyen belőle, hogy az egyik vége összeolvadjon a másikkal és elhatároljon valami sajátot, ami az ő birtoka. Ám ezen kívül történik még valami. Körvonal állapotban eltűnik a vonal korábbi kezdőpontja és végpontja. Bizonyos értelemben végtelen lesz, már nem tudjuk megállapítani, hol kezdődött. Egy másik nézőpontból ez úgy is értelmezhető, hogy a végpontból egy új kezdőpont lesz és már nem a térbeli, hanem az időbeli végtelenre kell gondolnunk úgy, mint a zenei hangsorban, melyben az alaphang összeegyeztethető az oktávval, a hangokat pedig a végtelen felé sorba játszva a dallam ciklikusan ismétlődik.

            Jobban szemügyre kell vennünk a kontúrok külső és belső terét kitöltő izgalmas felületeket is. Az alkotófolyamat során Ágoston – a tervezést nem számítva – az első fázisban ezek kiképezésével foglalkozik. Kulcsfontosságú, hogy bevonja autista lányát is a „játékba” és együtt olyan rajzos absztrakt mintázatot hoznak létre, amely már önmagában is kész alkotás, mivel erős érzelmi töltettel bír. Én szinte hieroglifáknak látom ezeket a firka-elemeket. Kíváncsi lennék rá, hogy az alkotók társítanak-e valamelyik elemhez bármilyen jelentést vagy érzetet. A nyüzsgő vonalrengeteg olykor magára a vászonra, olykor későbbi kollázsoláshoz szánt papírra kerül. Utóbbi esetében a firka-textúra és a ragasztott felületek összefolynak és kiegészítik egymást, avagy egyikük a kontúron kívül marad, másikuk a körvonallal kiemelt alakzat húsa lesz. Ágoston kollázsanyagként régi dokumentumokat, iskolás füzeteket, különféle festett, tépett papírokat is felhasznál. Mindegyik puzzle darab gondos gyűjtögetés, kitartó előkészület eredménye és nem utolsó sorban a művész életének egy-egy darabkája. Oly módon illeszti egymás mellé, egymás fölé őket, hogy közben kicsit saját valóját is újjá értelmezi azzal a különbséggel, hogy alkotás közben az ember nagyobb hatalommal bír cselekedetei felett. Érdekes, hogy ezeket a képterületeket néha teljesen homogén színnel takarja le, úgy, hogy első ránézésre néha nem is látszik az aláragasztás, alárajzolás. Legtöbb esetben viszont áttetsző a fedőfestés, az utóbbi időben sárga, kék és piros. Olyan a hatásuk, mint egy selyemkendőnek, mely alól felselylik a titok. Az alkotó viszont lezárja, lehatárolja létüket. Véleményem szerint arra szolgál, hogy a korábbi jelentésből, azt letompítva valami új jelentés születhessen. Talán így egyesül minden és áll össze a magasztos „több”.

            Mi is Ágoston Lóránt művészi mondanivalója? Az angyalok, kutyák és emberalakok után, nagyjából 2020-2021 óta madarakat ábrázol. Az ő közvetítésükkel üzeni a már kiforrott határoltság-ábrázolás jelentőségét némi melankóliába csomagolva. Madár figurái nem mozognak, már nem repülhetnek el, halottak. Az élettelen testek izgalmas formáiban keresi a szépet. A madarak kontúrja néhány képen kifejezetten rajzos, nem meglepő, hogy a sorozatba tusrajzok is tartoznak. Rajtuk és a sárga hátterű műalkotásokon különösen szembeötlő a formákkal, alakzatokkal való játék. Vékony, lágy, fekete körvonalakat látunk, melyek már nem vaskosak, mint egyes korábbi sorozatok esetében. Ez a körvonal egy egyszerű vonalból kontúrrá növő, így véges formát körbeérő gesztus időbeli aktusa, egy cselekedet amíg a művész kezével a vonalat irányítja. A rajzolás folyamatában válik a karakter végtelenné és hallhatatlanná. Úgy, mint a kórus tagjainak éneke esetében, akik ugyan azt éneklik csak más hangszínen, lehet a dallam mély, vagy oktávval magasabb, ugyan arról az alaphangról kezdődnek és végül uniszónóban zengik az összhangot. Mintha a kontúr forogna, mint egy kerék és a vonal vége folyamatosan áthaladna a kezdőponton. Különösen azoknál a műveknél érzem a vonalak „végtelenségét”, ahol több madár látszik egymás mellett. Mintha egymás időbeli másolatai lennének, mint az egymás után következő generációk, akik mind ugyanarra a sorsra várnak: meghalni, de átadni valamit. Ha már nem csak egy alak szerepel a képtérben, hanem több, az valamiféle kapcsolatot eredményez közöttük. Reagálunk egymásra, reagálunk a világra. Főnixeknek képzelem őket, akik e tanítás által lesznek halhatatlanok. Ágoston a befejezetlen kontúrok lehetőségeit is kutatja. A kéksárga festményeknél, melyekre a művész csak a madarak fejét rajzolta, megmutatkozik a vonal igazi hatalma. A háttér két színe szabályos egyenes vonal mentén találkozik, mint két világ határa. A madár teste lavírozott tus, vagyis áttetsző fekete. Anyaga okán inkább szellemre, mintsem holttestre emlékeztet. Egyes kutyás festmények előképei ennek az egyik képkeretben megszűnő-, másikban folytatódó test megoldásnak. Képzeletben be tudjuk fejezni a formát. A vásznon viszont fokozatos elhalványítást és eltűnést látunk. „Nem vagyok itt, sem máshol. Mégis megtalálsz bárhol” írja Ágoston az egyik dalában. A madár itt se élő se holt, hanem szimbólum. Egy mitológiai isten is lehetne, aki egy halandó állat képét felöltve segíti a hőst küldetésében. Mi Ágoston művészi küldetése? Maga a közlés. Életének tanulságait rejti a képeinek rétegei közé és mint egy tanár, úgy próbálja széthinteni a világban. A végére pedig még egy tanulság: az adja a műalkotások és az életünk, a világ szépségét is, ha rátalálunk a dolgok lényegére. A lényeg az, ami szép, mert fontos. Az adja a dolgok legalapvetőbb jellemzőjét, mely az önazonosságukért felelős.

Sándor Laura

2023. 09. 04.

Tolnai Ottó

Ágoston Lóránt művészete

Jól emlékszem képeivel való első találkozásomra. Valamiért azonnal elkülönültek számomra, azonnal fontosnak, jelentősnek tűntek. Jó érzés volt ismét kapcsolatba kerülni egy fiatal festővel. Ismét kapni egy feladatot. Igen, noha személyesen majd csak évek múlva találkozunk, én már akkor fogadtam rá. Pedig a különös papírmunkák mibenlétéről még fogalmam sem volt. Ennek is örültem. Mármint hogy fogalmam sincs. Örültem annak az útnak, amit majd irányában meg kell tennem. Leselkedni kezdtem, tapogatni. Éreztem kis, szerény képzőművészeti megfigyelőállomásom kupolája lassan feléje fordul.

Apja egy időben szülővárosom, Magyarkanizsa gyógyfürdőjének volt az igazgatója, jóllehet filityi születésű, illetve hát Törökkanizsai. Tudtam, erős helyi, Törökkanizsához, Szegedhez, illetve Deszkhez való kötődéséről, érdekeltek ezek a kötődések, ugyanis engem is foglalkoztattak azok az odaáti, határon túli kis helységek, amilyen Domaszék, Ásotthalma, Mórahalma, Szatymaz, Ruzsa… Megismerkedtem állatorvos bátyjával, akinek egy kis angol agara, úgynevezett whippetje volt. Az agarak, ezek a gyors, erős, jóllehet rezge vadászok mindig is megigéztek; Palicsi sokác barátomnak egy időben például orosz agara volt, de azt kellett látnom, az orosz agár méltóságában meghaladta barátomék életformáját… Azok az első képek, amik megállítottak (szerencsére megtekinthetők katalógusában), A lépcsőn, a Kék horizont, valamint a Rajzold meg magad, a Vattacukor élet és az Ellen-Test-Táj sorozatának darabjai mégis mindennek ellenére világi festészetet mutattak. Ugyanis a lépcsők például Dubrovnik lépcsői, a kék horizont pedig hát maga az Adria. Megörültem, jóllehet azt is láttam, Ágoston Lóránt nem egy tengerfestő. Képein valami váratlan intenzitás nyomai mutatkoznak. Egyes figurái akárha légüres térben forognának. Előbb azt hittem, valami űrutazás előkészületeiről, koreográfiájáról van szó, elrepülni készülnek e vidékről, aztán azt láttam, egy részük víz alatt forog. Boldogan, avagy fuldokolva, nem tudtam eldönteni. Igen, valami váratlan, tetten érhetetlen intenzitás. Összetett kollázs-technika. Máris komolynak mondható kollázs, illetve ragasztgatási tapasztalat. Mindent leragasztgat, hol szabályosan vágott, hol szabálytalanul tépett, ám mindig egységes ritmusban toluló papírosokkal, keresztrejtvényekkel, térképekkel…

Később megmutatta nekem papirosait, meg alapanyagát, ami egyfajta erősebb flüszpapír, ahogy ő mondta, kalappapír. Sosem is hallottam még erről a papirosról, ha jól értettem, ebben az ügyben még kutatnom kell, a kalap-, illetve cipősdobozokban használják. Van egy idős, palicsi barátnőm, aki egész életében masamód volt Párizsban, őt kell majd kifaggatnom a kalapdobozok béléspapirosáról, hiszen magával a kalapdobozzal sokat foglalkoztam, különösen azzal, amely, Szikora Tamás festőbarátomnak köszönve, a Holt-tenger partjáról került látókörömbe. Istenem, egy kalapdoboz a Holt-tenger partjáról… Máris azon kapom magam, netán be kellene helyettesítenem az Adriát, sőt Palicsi-tavat is a Holt-tengerrel, hiszen e tavat, amely mellett élek, Szerbia tengerének nevezik újabban, jóllehet azt nem említik, a NATO ritkított uránnal töltött rakétákkal lődözte volt meg, igen, a szó szoros értelmében tényleg Holt-tengerré téve azt…

De ahogy ilyen-olyan alkalmi kiállításokon kissé tovább álldogáltam a képei előtt, azt kellett látnom, bizonyos felületektől eltekintve, a ragasztások szabad, intenzív, pasztás gesztusokkal vannak lefödve. És éppen ennek köszönve kapnak valami jelentős szerepet ezek a bizonyos tisztán maradt, akárha jég, akárha üveglap alatt váratlanul mutatkozó élő felületek… Amelyekre egyszerűen nem voltak szavaim. Enigmatikusak maradtak. Jóllehet éppen azok a felületek a képek hordozói. Szenzációi.

Előbb úgy képzeltem, érintetlen papirosokat hagy, hogy aztán majd szabad, összevissza firkával telítse őket. De nem lehet csak úgy szabadon, összevissza firkálni soká, a mikro mozdulatok kihűlnek, érdektelenekké, üresekké, a semmisek semmisekké, banálisakká lesznek. Ezek viszont éppenhogy nem. Éppenhogy valami erősen tartja őket szabálytalanságukban. Lehetséges, kérdeztem magam, egy új kalligráfiára bukkantál?! Igen, de ennél a sejtésnél többet még mindig nem tudtam mondani magamnak e kalligráfia mibenlétéről. Leginkább egy, illetve két kislány sziluettje mutatja magán ezeket a mikro jeleket, firkált ellen-tetoválást. A kislány, a kislányok, két kislánya (immár nagylánya van Lórinak, hiszen azok a dubrovniki jelenetek is már vagy 10 éve játszódtak) kontúrjai szépen, izgalmasan vannak meghúzva, kivágva, képbe süllyesztve, valamint a helyszínek, a jelenetek is fontosak.

Az egyik legjelentősebb festménye nagy falitérképére, a hosszúsági és a szélességi köröket követve, levélborítékok bézs bélései vannak ragasztgatva, már ez maga izgalmas minőségekkel, izgalmas halvány szürkékkel teljes felület lenne, hiszen akárha hamvadó Glóbuszunkat látnánk. És akkor Ágoston Lóri egy kutyával, a kis angol agárral birkózó, hempergő lányának virtuózmód kivágott fehér kalappapír sziluettjét ragasztja Glóbuszunkra, majd a testeket, amelyek összegabalyodva elterülnek, ám ugyanakkor szoborszerűen fel is magasodnak, el is különülnek, elárasztják azok a bizonyos semmis kaparások, összevissza firkák, jelek, jóllehet az egészet meghagyva erősen világító fehérségében, tisztaságában is ugyanakkor. A levélbelsők és a kalappapír finomságai valami még nem látott magasságba emelik ezt a boldog birkózást… Műterem-szobájában soká, nagyon soká nem tudtam lélegzetet venni e kép, az életmű egyik legfontosabb darabja, előtt. Istenem, egy ilyen kép! És mit sem tudunk róla. Úgy éreztem, én is a víz alatt forgok, fuldoklom, ott fönn pedig egy jelentős, abszolút tiszta, patyolat opus magnum!

E képtől visszatérve az említett képsorozatokhoz, most még jobban elbűvölődtem. A katalógusban, lupámmal kezemben, hozzáláttam a semmis firkák elemzéséhez. Először is azt vettem észre, a firkák kis udvarokat, szigeteket, próbálnak elhatárolni, próbálják körülkeríteni, védeni magukat… Olykor úgy tűnik, afféle kis energiakapszulák. Meg azt, hogy mindez, mármint a mechanikus-motorikus ismétlés, miközben mindig ugyanazokat a jeleket ismétli, mégis mindig másokat, hol sűrűbb, hol ritkább közegeket képeznek, hogy aztán ezek a közegek következetesen egy rendszerben mozogjanak, úgy is mondhatnánk, egy zenei rendszerben. Meg kell mutatnom zenészbarátaimnak őket. Netán valóban valami kótákról van szó, annál is inkább, mivel Lóri zenész is… Van egy kis zenekara, mutatta kótáit, azt is, hogy a kótákat egy a kislánya által vörössé firkált fedőlap között tarja… Ez, a kótáit összefogó intenzív fedőlappal való találkozás lényeges mozzanat volt a műterem-szobában való kutakodás közben, jóllehet még nem tudtam mit kezdeni vele (emlékszem, a nagy modern zeneszerzők rajzaira, rajzos kótáira gondoltam, Cage egyik, általam csak mostanában olvasott megjegyzésére, milyen fontosnak tekinti Thoreau rajzait, meg is kértem Nagy József barátomat, kutakodjon Párizsban Thoreau rajzai után), csak azt jegyeztem meg, milyen jó volna majd egyik képén találkozni kótáinak ama vörössé firkált, vörösen izzó fedőlapjával…

Egyik képén firka által kócolt-nemezelt rózsaszín vattacukor… Valamint e semmis jeleket írja a lufikra is. Igen, lufikra írni… Teleírt lufik… A Rajzold meg magad 01 című képen ott az egész repertoárja ennek a jelvilágnak, firkaábécének, kótának, sötét pasztás háttér, valami vetülő világos fehér sík, amelyre a kislány akárha ujjával rajzolná-írná enigmatikus jeleit, mielőtt magát már teleírta-tetoválta velük. Nem csak fehér sík vetül, a kislány kabátkája, nadrágja is valami finom sárga tónust kap, miközben a firkák között erős piros, kék, zöld, sárga, fekete próbafirkákat is látni…

Klárika lányáról mesél, ő rajzolja-firkálja tele valami szigorú összevissza rendszer szerint mind e fehér felületeket. Meg van Lórinak, mutatja, olyan kalappapír-gyűjteménye is, amelyet Klárika festett hol rózsaszínre, hol kékre…

A Nézd meg a tévén című képen a kislány, aki olykor határozottan lépdel, olykor valami körök közepette áll bezártan, már alszik, akárha önnön patchworkjén, de karja, mint amikor a gyerekek gipszbe tett kezüket összefirkálják, önnön jeleivel van kitetoválva. Elaludt a tévé előtt, a sávok immár akárha maguktól váltakoznának. A háttér fekete geometrikus egységekben zuhog.

Az Ellen-Test-Táj térképén finom, halvány intervenciók, átrajzolt országok, mint ahogyan országainkat jócskán át- meg átrajzolták, majd ezekre a finom térképekre az ismert ismeretlen firkákból kivágott ülő, alvó kiskutya van ráragasztva. Ismét eláll a lélegzetem.

Ágoston Lóri meséli, Pécsen szeretne doktorálni. A határ témájából. Katonakorában ugyanis határőr volt, s azóta is egész életében a határt járja át meg át… Hol voltál katona, melyik határt őrizted, kérdem. Azt mondja, Nova Goricán volt határőr. A jugoszláv(szlovén)–olasz határt őrizte. Mondom, a számomra egyik legfontosabb festő, Zoran Mušić goricai. Jóllehet Zágrábban tanult, Velencében élt, és egész életében őrizte még a Monarchiából való útlevelét. És a másik számomra legfontosabb festő is szlovén, őt meg azért kellett megemlítenem Lórinak, mert Stupica is firkálta, egész élete folyamán firkálta, kislányából stilizált kismenyasszonya mögött a fehérre meszelt falakat…

Akkor megmutatja, kezembe is adja a literes flakont, Klárika semmis kalligráfiáját is átfesti egy ultraviola-szűrő színtelen festékkel. És csak most értem meg, ez a színtelen festék még jobban megemeli, valami egészen új, ultra dimenzióba emeli Klárika kalligráfiáját, Lóri festészetét….

Most, mutatja, éppen egy nagyobb kutyás sorozaton dolgozik. Örülök, újra látom a kis angol agár, a whippet profilját, kecses, törékeny karcsúságát, fénylő tekintetét, kicsi rózsaalakú füleit, meséli, öccse nem talált párt kutyájának, egy szabadkai kis olasz agárral pároztatta, tehát tán már azok a kölyökkutyák is ott ugrálnak a képeken, de ugyanakkor ott sejlik Veličković megnyúlt, elúszó agara, valamint Max Neumann ijesztőbb vérebe is, és Lóri már mutatja is Veličković egyik terjedelmesebb katalógusát, mutatja Krasznahorkai ÁllatVanBent című könyvét, amely lám, immár a festők kézikönyveként szerepel…

Majd visszatérve a határ témájához, Lóri arról mesél, famíliájának egyik ága, a Dohány nevűek Dél-Amerikába vándoroltak, São Paulóban élnek, már keresték is egymással a kapcsolatot.

Már távozni készülök, amikor megemlíti, új, terjedelmesebb katalógust készít, új honlapja van, nézzem meg, írt hozzá egy bevezető szöveget. Átérve a határon, hazaérve első dolgom kinyitni honlapját. Egy fotó. Lóri a Tirrén-tenger partján. Majd a bevezető szöveg. Kevés ilyen megrendítő ars poetica-jellegű szöveggel találkoztam életem folyamán. Lassan betűzve másolom ide befejező sorait, miközben arra gondolok, különös, hiszen sosem gondoltam még ilyesmire, milyen kár, hogy nem tudjuk megmutatni ezeket a sorokat, képeket Pilinszky Jánosnak, sőt arra is, milyen kár, hogy nem tudom megkérni, segítsen nekem megismertetni ezt a jelentős festészetet az emberekkel, az úgynevezett szakmával is persze.

A kollázsok  másnak használhatatlan anyagokból (szemét) készülnek. Javarészt papír alapú anyagok.

A képeim jelentős hányadának létrejötte valójában egy kooperációnak köszönhető.

A figuráim felületét gyermekfirkákkal szoktam kitölteni. Ugyanis az első ilyen képemen nagyobbik lányom régi hittanfüzetét használtam fel. Papírgyűjtéshez szedtük össze lakásunkban a kidobásra szánt újságokat, füzeteket. Amikor megtaláltam ezt a füzetet, belelapoztam, és döbbenten olvastam egy harmadikos kislány gondolatait. Az volt a feladatuk, hogy zsoltárt írjanak. A következőket írta:

Áldjátok meg a tesómat, mert autista. Hogy az iskolában jól viselkedjen, és a tanárai figyeljenek rá!

Adjátok, hogy nagykorában is boldog legyen!

Ezután kezdtem összegyűjteni autista kislányom firka-rajzait, és azokat beépíteni a képeimbe. Azóta folyamatos az együttműködésünk. 

Palics, 2018. április 23.

Szegedi-Szabó Béla

Lóri kutyái avagy hogyan mozogjunk a térben

Ahogy a szoba sarkában kuporog
Majd feltűnik az ajtók közti résben
Átlépi a határvonalakat
Besétál a bordó körbe
Szabadon jár-kel a térben
E hófehér lény
Áramos testének minden részlete
Nyomokat hagy
önönmagán és túl
Minden egyes fordulattal
Izomfeszüléssel
A helyezkedés legnemesebb művésze ő
Bárhogyan is vizsgáljuk
Ázott akvarell-foltosan
Töredékesen avagy egészben
A lényegi elem mit se változik
Inkább osztódik tova a képen
A kép maga is
Kijárat és bejárat a Létbe
Ez a kutya
Lóri kutyája
Ez a hófehérre csiszolt
Bizonyosan rokon az ausztrál Benett-kenguruval
Hiszen formája és alakja
Gumiként csavarodik
A lángoló homokszoba vörös szőnyegén
Ott van ő mindenhol
Odüsszeusz tengerszagú kutyája
Csontváry sovány agara
Rembrandt bronzfényben fürdőző házőrzője
Lohol a nyomodban
Mindenki kutyája
Mindenki kutyája

Szeged, 2020. november 6.